Ünnepeltünk 2009. március idusán

Kettős ünneplésre készültünk az idén az 1848-as forradalom 161. évfordulóján. A hagyományos iskolai mellett a Csaba vezér téri megemlékezésre is mi kaptuk a megtisztelő felkérést.

Ez a kettősség a szokásos felkészülést összetettebbé, hosszabbá tette. Természetesen az iskolai ünnepélyekre is ugyanazzal az elkötelezettséggel, lelkesedéssel készültünk, mint a kerületire. A kétféle helyszín, körülmények mégis bonyolultabb feladat elé állítottak minket. Itt köszönöm meg az iskola vezetőségének a támogatását, bíztatását, Cséplő Éva néninek a gyönyörű díszletet, Ica néninek a mappákat (erről még szólok), Piroska néninek a ruhák varrását. Meg sem mertem kérdezni, mennyi idejüket áldozták 20 perc sikeréért.

A megemlékezés életközelisége, hitelessége mellett ez is arra indított, hogy még az eddigieknél is teljesebben együtt éljek a szereplőkkel. Ennek pedig legegyszerűbb módja volt, hogy az Apa szerepét magamra írtam. Mondanom sem kell, hogy a próbák során nagy élvezettel segítettek „gyermekeim”, ha saját mondataimban egy-egy bakit vétettem.

Repültek a hetek, gyorsan eljött a nagy nap, március 13-a. Az első. A szép fogadtatás, ünneplés, dicsérő szavak ellenére kettős érzés volt bennünk: a katarzis megtörtént, de még egy előadás előttünk van, s akkor is, újra a legjobbat kell nyújtanunk. Mint az igazi színészeknek – kicsit belekóstolhattunk ebbe is.

A második napon, 14-én kerületünk színe java, vendégek, szülők, ismeretlen emberek sokasága előtt szerettük volna bemutatni műsorunkat. De nem ez történt. Sokkal nagyobb dolog: részévé váltunk az ünnepnek. Amikor felcsendült bevezető zenénk, ősi himnuszunk, a Boldogasszony anyánk, együtt énekelte szinte a közönség egésze. Hivatásos színésztől szinte bűn, nekem talán megbocsátható: szerepem szerint énekelhettem volna együtt a közönséggel. Ha meg tudtam volna szólalni a meghatottságtól. Istennek hála, az egy perc elég volt, hogy a százszor elmondott mondatok elhangozzanak ajkunkról. Ugyanazok és mégis mások. Mintha minden szavunk visszhangzott, új életre kelt volna a hallgatókban. Csodálatos, felemelő élmény volt.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy ezen a napon iskolánknak is része volt az ünneplésben. Igaz, nem is nagyon volt alkalmam eddig, de ennyi dicsérő szót még nem hallottam egyszerre tanítványainkról. Példás fegyelmükről, felkészültségükről, gyönyörű, érthető, tisztán értelmezett szövegmondásukról. Méltán vagyok büszke rájuk és lehetnek ők is magukra. Álljon itt a 6. a osztályos szereplők névsora:

Végezetül szeretnénk megosztani egy titkot, amit csak a „bennfentesek” tudtak eddig. A mappák titkát. Mi minden szereplésre biztos szövegtudással állunk ki. Minek kellenek akkor hát a mappák? Jelképnek, kettős jelképnek. Részint magukon viselik a forradalom szimbólumát, a kokárdát. Másrészt jelképezik közösségünket a közönséggel.

A mappák ugyanis üresek voltak. Amit mi át akartunk adni a közönségnek, már mind a sajátunk volt. A szívünk, a szellemünk őrizte és közvetítette. Maradandót a közönség is csak szívében, szellemében vihet el. Szavaikra emlékezve biztos vagyok benne, hogy sikerült maradandó nyomot hagynunk szívükben. Még egyszer köszönjük a közös élményt, a csodálatos ünnepet.

2009. március 15.

Ambrus István